Post by Haidar on Oct 19, 2008 21:51:19 GMT 1
Név: Haidar ibn Sahfaw
Faj: Ifrit (Dzsinn)
Nem: Férfi
Hajszín: Vörös
Szemszín: Vörösesbarna
Magasság: Emberi alakban nagyjából 180 cm
Alkat: Erőteljes, izmos férfi benyomását kelti
Kor: 30-as férfinak mondaná a szemlélődő, ami bóknak számít egy jó pár száz éves lénynek (pontos korát senkinek nem árulta még el).
Kinézet: Emberi formát öltve egy nemes beduin harcos alakjában járja sivatagi birodalmát, de ha felingerlik, könnyen előtör belőle dühöngő tűzviharként tomboló igazi énje.
Foglalkozás: Ifrit Emír, a Kígyók Sivatagának uralkodója
Jellem: Hirtelenharagú, de meglehetősen ellentmondásos is egyben, hiszen a „rosszfiú imidzs” mögött egy bölcs és népével törődő dzsinn képe lappang. A dühkitöréseit alattvalói javaslatára (és legnagyobb megkönnyebbülésére) különféle meditációs technikákkal igyekszik kordában tartani, meg azzal is, hogy emberi alakban járkál a fizikai világban. Heves vérmérséklete a nőügyeiben is megnyilvánul, hírhedt kalandor, aki kétségbeesetten próbálja megtalálni élete szerelmét a dzsinnek között, miközben nem veti meg a földi halandók lányait sem.
Előtöri: Haidar ibn Sahfaw, atyja halála után megörökölte annak pozícióját, s így mint a testőrség parancsnoka kezdte meg szolgálatát a nemes Rashid Ra’id, minden dzsinnek szultánja udvarában. Sokáig békésen teltek az évek a sivatagi birodalomban, talán csak a kicsapongó ifjú botrányai kavartak sivatagi viharhoz mérhető felzúdulást, de a bölcs szultán mindig elnézően viseltetett vele szemben és hunyt szemet afölött, ha a háremében rajtakapták Haidart egyik kegyencnőjével. Ilyenképp talán megérthető az is, miért mondom azt, hogy Haidar nem csak tisztelte urát, de szinte atyjaként szerette is. Sőt, tovább megyek, azt is bizton állítom, hogy ő volt az utolsó lény a palotában, akinek bármilyen gyilkos indulat vagy fondorlat lappangott volna a szívében az uralkodó ellen. A véres nap viszont bekövetkezett, Rashid Ra’id szultán, fajának éke elhullott gyilkosa kezétől, s a gyanú villámgyorsan a testőrparancsnok Haidarra terelődött. Mondanom sem kell, hogy az ifjú hiába állította az ellenkezőjét, meghallgatásra nem találtak szavai, s ha el akarta kerülni a kínhalált, el kellett menekülnie a szultáni palotából. A helyzet fondorlatosságát mi sem jelzi jobban, mint hogy rögvest új vezető emelkedett trónra, egy önjelölt dzsinn személyében, akinek uralkodása viszont nem tartott sokáig. Elkeseredett polgárháború tört ki a dzsinnek között, a faj a küzdelemben lassan felmorzsolódott, s a hajdan virágzó kultúrájuk darabjaira hullott.
Haidar egy távoli, elhagyatott vidéken talált menedéket magának, abban a kietlen pusztaságban, amit ma a Kígyók Sivatagaként ismerünk. A túlélésért és üldözői ellen küzdve, maga köré gyűjtötte hű ifrit harcosait, egykori testőrségi bajtársait, meg mindenféle fajtájú lényeket, akik hűséget esküdtek neki. Hamar rájött, hogy „behúzták a csőbe” (minden dzsinn rettegett sorshelyzete), azaz valaki rákent egy olyan gyilkosságot, aminek a célja az volt, hogy szétzilálja a dzsinnek világát. A gyanúja egy akkoriban feltűnt gonosz úrra terelődött, az élőholt tűzmágus Xier-re, akinek igencsak érdekében állhatott megteremteni saját tűzlényei számára ezt a hatalmi űrt, de ezzel eléggé mellétrafált, mert valójában Syelnath keze volt a dologban, bár az kérdéses, hogyan sikerült megöletnie a dzsinn szultánt. Haidar most tehát, ugyan látszólag együttműködő a világ éppen aktuális főgonoszaival, gyanakodva keresi a bizonyítékokat Xier ellen, hogy majdan megbosszulhassa ura halálát…
A Kígyók Sivatagában azóta viszonylag béke honol, habár kényes az egyensúly az embergyűlölő gyíkemberek és a beduin törzsek között, és nem ritkák a fegyveres összetűzések sem, de ezeknek legrosszabb esetben maga a rettegett Tűz Emír vet véget lángoló csapataival. Haidar politikája az, hogy szoros pórázon kell tartani mind az embereket, mind pedig a hidegvérű népeket, de mindenkinek szabadságot is kell egyúttal biztosítani, hogy ne lázongjanak feleslegesen felséges személye ellen: így a gyíkembereknek szabad utat engedélyez, hogy olykor megtámadják a partvidékek civilizált lakosságát, míg a beduinok pedig szabadon kereskedhetnek és intézhetik belső ügyeiket oázisaikban és a karavánutak mentén. Cserébe, természetesen feltétlen engedelmességet és lojalitást vár el a nemes Haidar emír, meg némi apróságot, időnként kegyesen átnyújtott ajándékokat, mint amilyenek a szépséges smaragdszemű beduin szüzek és a gyíkharcosok által összerabolt mágikus csecsebecsék. De ezt leszámítva, azt hiszem mindenki elégedett lehet a sivatag lánglelkű uralkodójával…
Faj: Ifrit (Dzsinn)
Nem: Férfi
Hajszín: Vörös
Szemszín: Vörösesbarna
Magasság: Emberi alakban nagyjából 180 cm
Alkat: Erőteljes, izmos férfi benyomását kelti
Kor: 30-as férfinak mondaná a szemlélődő, ami bóknak számít egy jó pár száz éves lénynek (pontos korát senkinek nem árulta még el).
Kinézet: Emberi formát öltve egy nemes beduin harcos alakjában járja sivatagi birodalmát, de ha felingerlik, könnyen előtör belőle dühöngő tűzviharként tomboló igazi énje.
Foglalkozás: Ifrit Emír, a Kígyók Sivatagának uralkodója
Jellem: Hirtelenharagú, de meglehetősen ellentmondásos is egyben, hiszen a „rosszfiú imidzs” mögött egy bölcs és népével törődő dzsinn képe lappang. A dühkitöréseit alattvalói javaslatára (és legnagyobb megkönnyebbülésére) különféle meditációs technikákkal igyekszik kordában tartani, meg azzal is, hogy emberi alakban járkál a fizikai világban. Heves vérmérséklete a nőügyeiben is megnyilvánul, hírhedt kalandor, aki kétségbeesetten próbálja megtalálni élete szerelmét a dzsinnek között, miközben nem veti meg a földi halandók lányait sem.
Előtöri: Haidar ibn Sahfaw, atyja halála után megörökölte annak pozícióját, s így mint a testőrség parancsnoka kezdte meg szolgálatát a nemes Rashid Ra’id, minden dzsinnek szultánja udvarában. Sokáig békésen teltek az évek a sivatagi birodalomban, talán csak a kicsapongó ifjú botrányai kavartak sivatagi viharhoz mérhető felzúdulást, de a bölcs szultán mindig elnézően viseltetett vele szemben és hunyt szemet afölött, ha a háremében rajtakapták Haidart egyik kegyencnőjével. Ilyenképp talán megérthető az is, miért mondom azt, hogy Haidar nem csak tisztelte urát, de szinte atyjaként szerette is. Sőt, tovább megyek, azt is bizton állítom, hogy ő volt az utolsó lény a palotában, akinek bármilyen gyilkos indulat vagy fondorlat lappangott volna a szívében az uralkodó ellen. A véres nap viszont bekövetkezett, Rashid Ra’id szultán, fajának éke elhullott gyilkosa kezétől, s a gyanú villámgyorsan a testőrparancsnok Haidarra terelődött. Mondanom sem kell, hogy az ifjú hiába állította az ellenkezőjét, meghallgatásra nem találtak szavai, s ha el akarta kerülni a kínhalált, el kellett menekülnie a szultáni palotából. A helyzet fondorlatosságát mi sem jelzi jobban, mint hogy rögvest új vezető emelkedett trónra, egy önjelölt dzsinn személyében, akinek uralkodása viszont nem tartott sokáig. Elkeseredett polgárháború tört ki a dzsinnek között, a faj a küzdelemben lassan felmorzsolódott, s a hajdan virágzó kultúrájuk darabjaira hullott.
Haidar egy távoli, elhagyatott vidéken talált menedéket magának, abban a kietlen pusztaságban, amit ma a Kígyók Sivatagaként ismerünk. A túlélésért és üldözői ellen küzdve, maga köré gyűjtötte hű ifrit harcosait, egykori testőrségi bajtársait, meg mindenféle fajtájú lényeket, akik hűséget esküdtek neki. Hamar rájött, hogy „behúzták a csőbe” (minden dzsinn rettegett sorshelyzete), azaz valaki rákent egy olyan gyilkosságot, aminek a célja az volt, hogy szétzilálja a dzsinnek világát. A gyanúja egy akkoriban feltűnt gonosz úrra terelődött, az élőholt tűzmágus Xier-re, akinek igencsak érdekében állhatott megteremteni saját tűzlényei számára ezt a hatalmi űrt, de ezzel eléggé mellétrafált, mert valójában Syelnath keze volt a dologban, bár az kérdéses, hogyan sikerült megöletnie a dzsinn szultánt. Haidar most tehát, ugyan látszólag együttműködő a világ éppen aktuális főgonoszaival, gyanakodva keresi a bizonyítékokat Xier ellen, hogy majdan megbosszulhassa ura halálát…
A Kígyók Sivatagában azóta viszonylag béke honol, habár kényes az egyensúly az embergyűlölő gyíkemberek és a beduin törzsek között, és nem ritkák a fegyveres összetűzések sem, de ezeknek legrosszabb esetben maga a rettegett Tűz Emír vet véget lángoló csapataival. Haidar politikája az, hogy szoros pórázon kell tartani mind az embereket, mind pedig a hidegvérű népeket, de mindenkinek szabadságot is kell egyúttal biztosítani, hogy ne lázongjanak feleslegesen felséges személye ellen: így a gyíkembereknek szabad utat engedélyez, hogy olykor megtámadják a partvidékek civilizált lakosságát, míg a beduinok pedig szabadon kereskedhetnek és intézhetik belső ügyeiket oázisaikban és a karavánutak mentén. Cserébe, természetesen feltétlen engedelmességet és lojalitást vár el a nemes Haidar emír, meg némi apróságot, időnként kegyesen átnyújtott ajándékokat, mint amilyenek a szépséges smaragdszemű beduin szüzek és a gyíkharcosok által összerabolt mágikus csecsebecsék. De ezt leszámítva, azt hiszem mindenki elégedett lehet a sivatag lánglelkű uralkodójával…
Ez aztán fantáziadús. Amúgy is szeretem az arab jellegű karikat.